Fenyves erdő rejtekében,

Kicsiny falu belsejében,

Történetünk elkezdődik,

Egy gyerek tán megedződik,

 

Falunk szélén egy kis házban,

Minden ember ég a lázban,

Szó sincs itt most betegségről,

Csupán csak egy ünnepségről,

 

Az anyuka igen hiú,

Van nékie három fiú,

Ím most itt a legidősebb,

Három közül legerősebb,

 

Az ünnep most arra szolgál,

Megdicsérik, hogy jól szolgál,

Őrnaggyá lett kitüntetve,

Nagy embernek feltüntetve,

 

Büszke anyja latolgatva,

Magában így bólogatva,

„Nagy fiam már elismerik,

Faluszerte felismerik,

 

De nem ő az egyetlen jó,

Legkisebbről is kell szép szó,

Esze van így kamaszkorba,

Ősztől megy a kolostorba”

 

Ám van neki még egy fia,

Nem egy vitéz nagy dalia,

Szelíd lelkű satnya felnőtt,

Nincs munkája habár megnőtt,

 

Naphosszat csak kóborolva,

Énekelget mosolyogva,

Lanton játszik gyerekeknek,

Vicc tárgya az embereknek,

 

Édesanyjuk most úgy hiszi,

Középsője búba viszi,

„Mért nem olyan, mint a bátyja,

Mint az édes katonája?”

 

Hirtelen egy ötletet kap,

Valóban szép a mai nap,

Parancsolja nagyfiának,

Vidd öcséd is katonának,

 

Engedve anyjuk szavának,

Együtt mennek katonának,

Majd viszik őket háborúba,

Vérbe, bajba és borúba,

 

Levelekből kitudódik,

Fiúkról mi hír adódik,

Dicséretük emelt hangú,

Mindkét ifjú magas rangú,

 

Évek múltán hazatérve,

Házba épphogy csak betérve,

Anyjuk büszkén úgy gondolja,

„Most sikeres mindháromja”

 

Zene szól és ének zendül,

Legkisebbnek hangja csendül,

„Ifjabb bátyám nem énekelsz?

Máskor mindig víg dalba kelsz”

 

Kedves bátyja szeme rideg,

Egész lénye igen hideg,

Most ott ül ő összehúzva,

Némaságba burkolódzva,

 

Ó öccse ezt nem érti,

Szíve most már bátyját félti,

A legidősebb mondja el,

„Évek óta nem énekel”

 

Az anyjuk csak nézi őket,

Kitüntetett emberfőket,

Szelíd fia hogy vált köddé,

Idegen lett nincs már többé,

 

Ekkor éri felismerés,

Míly semmi az elismerés,

Ím ő már csak egyet akar,

Dalos fiát vissza hamar!