Távol-távol mindentől el,

Kerítés egy kertet ölel,

Azt egy gondos kertész lakja,

Növényeit el nem hagyja,

 

Büszkesége almafája,

Csodára jár aki látja,

Kert tövébe elültette,

Óvatosan nevelgette,

 

Míg a kis fa növekedik,

A környék benépesedik,

Kertészünk még nem gyanítja,

Lesz még ebből neki gondja,

 

Most csak kicsiny fáját nézi,

Mindeközben dolgát végzi,

Alma fácska cseperedik,

Lombozata szélesedik,

 

Kerítésen áthajolva,

Kis utcára ráborulva,

Dúsult a szép lombozata,

Terebélyes boltozata,

 

Kertész benne gyönyörködik,

Sok termésben reménykedik,

Kemény munkája megtérül,

Fája minden nappal szépül,

 

Egyik reggel kertbe lépve,

Fáját látja törve-tépve,

Hirtelen meghűl a vére,

Rohan a tett helyszínére,

 

Almafának árnyoldalán,

Drótkerítés túloldalán,

Egy nő épp egy ágat cibál,

Amit letép odébb dobál,

 

Néz a kertész borzalommal,

S kiszól nagy fájdalommal,

„Mit gondol, hogy fámat bántja,

Ágait a földre rántja?”

 

A nő fordul lábát szedi,

Foghegyről még odaveti,

„Nem messze van a szállásom,

Fája rontja kilátásom”

 

A kertész döbbenten áll,

Nem létező szava elszáll,

A nő addigra elszelel,

Tetteiért már nem felel,

 

Szép kertjében összerogyva,

Ül a kertész siránkozva,

Szeme végül semmit kémlel,

De elméje békét nem lel,

 

Keserűen gondol arra,

Míly tény sarkallt eme bajra,

„ Jaj sokan úgy vélekednek,

Más portáján rendezkednek!”